Túlélési stratégiák - a mentális oldal - 2. rész

2023.06.13

Mottó: "Soha ne add fel, csak akkor, ha bélyeg van rajta." (Tonk Emil)
A sorozat a Magyar Minőség elektronikus folyóiratban 2020. novemberben megjelent, a 27. Nemzeti Minőségügyi Konferenciáról szóló különkiadásban olvasható cikkem aktualizált átirata. Az eredeti írás a konferencián tartott előadásom alapján készült.

2. rész  - Amikor az Ég a Földdel összeért

Legalábbis így érzékeltük, és jöttek/jönnek az első, teljesen természetes reakcióink.

A Nagy Változás abban a tekintetben a múlté, hogy a pandémia kitörésekor éreztük a legtöbben és a legerősebben: valami végérvényesen megváltozott. A remény erős volt, hogy pár hét, és minden a "régi" lesz. Visszatekintve talán már akkor is tisztában voltunk vele a szívünk mélyén: ez csak vágy maradhat. Minden esetre tanulságképpen érdemes emlékezni első (talán napvilágra sem került) 2020. március közepi reakciónkra. Korábban a (tapasztalati) tanulás, a fejlődés leginkább az volt, hogy visszaidézünk helyzeteket, és megnézzük: mi vált be, s nem kell ismét "feltalálni a melegvizet". Most úgy látom, sokkal inkább a gyors reakció képesség elsajátításának a változékony környezetre, eddig ismeretlen körülményekre adott (reményeink szerint adekvát) válaszadásnak sosem látott mértékű jelentősége lett. Ez nagyfokú rugalmasságot, stressztűrést igényel tőlünk. Ehhez pedig elengedhetetlen, hogy stabil alapokkal rendelkezzünk. Volt már ugyan 3 évünk gyakorolni (aki azonnal felismerte a szükségességét, annak az egész idő rendelkezésére állt, aki még most is tamáskodik – van ilyen? -, neki sem késő), mégis úgy gondolom, vannak, amiket időről időre felidézni kulcskérdés a változás állandósulásához, az adaptálódáshoz.

Melyek ezek az alapok?

Kiindulásként nagyon fontos: értsük meg a mentális, lelki hátteret, és fogadjuk el, hogy reakcióink természetesek. Felesleges önmagunkat hibáztatni, ha úgy érezzük: talán nem voltunk/vagyunk elég gyorsak a változások lekövetésében. Hagyjuk az önostorozást, ha úgy találjuk: nem a legjobb választ adtuk/adjunk az előállt helyzetekre. Igazából a jövő mondja majd rájuk, hogy mennyire voltak helytállóak.

Hiszek abban, hogy alapvetően mindenki meg akarja oldani a helyzetét, a lelke mélyén törekszik erre. De létezik az un tanult tehetetlenség, ezzel is jó tisztában lenni mielőtt elkezdjük hibáztatni magunkat, mert ez a hozzáállás (é: önmagunk leértékelése) is akadályozhat a továbblépésben, a cselekvésben.

Az első reakció (még akkor is, ha talán nem észleljük magunkon, nem tudatosul) a félelem, a stressz érzése, ebben pedig ősi ösztönből jövő reakció a jó ismert "üss vagy fuss", a túlélés záloga. Aki lemerevedik, az ott marad.

Ez komoly stressz minden esetben, bármi is a zsigeri reakciónk.

A félelem bénító hatására igazolás gyönyörű magyar nyelvünk: FÉL-ELEM: minimum lefelezi az energiáinkat, lebénít.

Számos kísérlet, kutatás és szerintem mindenkinek a saját tapasztalata is mutatja, hogy az egyik legnehezebben tolerált esemény az életben a VÁLTOZÁS. Legyen az pozitív, vagy negatív: mindenképp STRESSZ-t okoz. Azok az embertársaink is így vannak ezzel, akik látszólag jól viselik, sőt, akár még igénylik is a változásokat.

Bizonyított tény, hogy átlagosan 1 év kell ahhoz, hogy feldolgozzunk egyetlen, az életünket jelentősen megváltoztató eseményt. Mint a házasság, válás, munkahely elvesztése, gyerek születése, és még sorolhatnám. Ha rendelkezésünkre állna minden egyes ilyen sztori után egy egész év a feldolgozásra, akkor nagyjából kiegyensúlyozottak is tudunk maradni különösebb támogatás nélkül. De ugye azt látjuk, hogy az életünk nem így működik? Főleg most nem.

Sylvia Kéré Wellensiek már 2012-ben megírta, hogy klasszikus változási folyamat napjainkban nem létezik. Már nincs meg a projekt jelleggel tekinthető eleje, közepe, vége a régi értelemben, hiszen egymásba simulnak a változások. Olyan, mintha egy, a kikötőket mindig elkerülő hajón utaznánk. Az élet pedig azóta sem tartalmaz kevesebb és lassabb változási folyamatot.

Új dolgok, új feltételek, új emberek, új környezet, jönnek folyamatosan, ezekre nekünk is új reakciókat kell adni - mert az látható, hogy a régi dolgok, a régi megoldások az új kérdésekre, kihívásokra már nem működnek, vagy csak nagyon nehézkesen, sokkal több befektetett energiával.

Kulisszák mögött: Nézzük meg, mi történik velünk a stresszben?

A stressz, legyen az negatív, de akár pozitív is, automatikusan eredményezi a felfokozott lelkiállapotot. Attól függetlenül, hogy "jó" vagy "rossz" stresszről beszélünk, sok hasonló élettani hatással bírnak. Most fókuszunkban a negatív stressz áll, köznapi értelemben is ezzel azonosítjuk (részben tévesen) a kiváltott lelkiállapotot. A stressz maga csökkenthető, illetve tompítható különböző technikákkal, de alapvetően egy automatikus reakció olyan helyzetre, mely veszélyezteti fizikális, és/vagy pszichés jóllétünket. Ennek az állapotnak a velejárói: rémület, kétségbeesés, félelem. Ezek az érzések menekülési kényszert eredményeznek, amely akár felülbírálhatja a józan ész diktálta megoldásokat, elzár minket a legkézenfekvőbb válaszoktól. De az is előfordulhat, hogy cselekszünk ugyan, viszont az irracionális. Ami még hatással van cselekvésünkre, vagy éppen nem-cselekvésünkre: a többiek reakciója. Legyünk tisztában ezzel: az emberek többsége így működik.

Életből ellesett példa: szintén egyik ügyfelünknél történt, a veszélyhelyzet kihirdetésével az egyik kulcsmunkatárs kijelentette, hogy addig nem megy dolgozni, amíg el nem múlik ez az állapot. Ami beláthatatlan volt időben (mára beigazolódott: valóban fenntarthatatlan lett volna így egy munkaviszony, folyamatos helyettesítéssel). Eleinte a tulajdonosok igyekeztek megoldani a cégnél az így kevesebb felé osztható, de ugyanolyan mennyiségű munkát. Egy idő után egyértelművé vált: tarthatatlan a helyzet. S az irreális reakció iskolapéldája volt az önkéntes karanténba vonult kolléga ragaszkodása ahhoz, hogy otthon marad. Ez még megoldható lett volna, de home office-ra sem volt hajlandó. Másfél évtizednyi kölcsönösen jónak ítélt kapcsolat után, igen, ez is előfordul: teljesen váratlan reakciókat kapunk emberektől. Van az a pont, amikor el kell engedni a múltat, és a cég érdekében lépni: ezt tette (nem könnyen) az említett cég tulajdonosa is: új munkatársat keresett, aki azóta bevált, és dolgozik. A régi kolléga amikor megtudta: helyét betöltik, vissza akart menni, de már késő volt. Több esélyt is elengedett, végül - teljesen érthető módon - őt engedték el. Előfordul, vezetőként kezelni kell.

Persze vannak azok a szerencsések (most szerencsések), akikből éppen egy veszélyhelyzet hozza elő a cselekvőt, akik rendkívüli események hatására tudnak gyorsan, higgadtan, összeszedetten cselekedni.

De ha nem közéjük tartozunk, akkor se essünk kétségbe: ha ismerjük személyiségünket, viselkedési stílusunkat, akkor fel tudunk készülni. Ami megszívlelendő: az, hogy MIT és HOGYAN cselekszünk egy szituációban, mindig a saját döntésünk. Erre talán többen felkapják a fejüket, és azt mondják: "… de a tőlünk független körülmények…". Igen, azok léteznek. Nézzünk egy nagyon egyszerű példát:

Esik az eső - tudom befolyásolni? Nem.

Van egy találkozóm, ami nagyon fontos: tudom befolyásolni? Első pillantásra talán nem, de valójában igen. Dönthetek, mennyire fontos: megyek, vagy sem.

Ha úgy döntök útra kelek, akkor megválaszthatom, mivel megyek, viszek-e esernyőt stb.

Volt egy tőlem független helyzet, egy általam nem befolyásolható adottsággal. Viszont az összes erre adott reakcióm az én döntésem. Ezek pedig azon múlnak, mi az igazán fontos számomra.

Azt nem mondom, mert nem így van, hogy ez mindig könnyű. Van, amikor nehéz. Sőt, lehet, hogy legtöbbször nehéz. DE éppen erre valók az alapértékeink, az önismeretünk: tudjuk mi fontos számunkra, melyek az erősségeink, milyen munícióval vágunk neki az utunknak, és tudjuk, mi az, amire kiemelten oda kell figyelnünk, mert nem megy valami jól.

Második fókusz: (vezetői) önismeret:

Kifejezetten a stressztűrés szempontjából vizsgálva magunkat, vezetőként nagyon fontos látnunk, hogy mi magunk mennyire vagyunk "átlagosak" a stresszre adott reakcióinkban. Munkatársaink elsőként tőlünk várnak megnyugtatást, iránymutatást, nyugalmat, biztonságot - még akkor is, ha alapvetően felhatalmazó, delegáló vezetési stílusban dolgoztunk egy-egy váratlan esemény előtt.

Legyünk szelíden szigorúak önmagunkkal: követeljük meg amit kitűztünk, de legyünk képesek a rugalmasságra is. Hibázhatunk. Elmulaszthatunk valamit. Fokozottan igaz ez kiélezett helyzetekben. DE: Az elég jó is jó, nem kell a tökéletes! Annak hajszolása fölösleges további stressz a kifeszített lelkiállapotban.

Balogh Levente úgy fogalmazott egy vele folytatott beszélgetés során, hogy ő mindig azt tartja szem előtt: hozzon döntést. A később elhibázottnak bizonyuló döntés is jobb, mint a nem döntés. Vezetőként ez sokszorosan megállja a helyét.

Az alábbi gombra kattintva le tudsz tölteni egy stressz szint mérő kérdőívet, az eredmény függvényében egyeztessünk: hogyan tudlak támogatni.

Folytatás következik...

Ha kihívásod van ebben a témában, kérj egy díjmentes konzultációt!

Bartha Anikó
HR csapatépítész, jól-lét mentor